Nagy francia versenyzőket követtél a sorban, többek között olyanokat, mint Trintignant, Behra, Beltoise és Cevert. Amikor kicsi voltál, ki volt a példaképed?
Alain Prost: Nem is kérdés: Beltoise és Cevert! A 70-es évek elején a bátyámmal néztük a futamokat a tévében. Jean-Pierre Beltoise 1972-es monacói győzelme az esőben olyasmi volt, amit sosem fogok elfelejteni. Francois Cevert pedig a pályája csúcsán volt, amikor én versenyezni kezdtem a gokarttal. Amikor meghalt Watkins Glenben, én éppen az első gokart-világbajnokságomon voltam Nivelles-ben, Belgiumban. Szombaton halt meg, én pedig fekete karszalagot viseltem, hogy így tisztelegjek előtte. Ismertem a testvérét, és mindent tudtam a karrierjéről, bár sosem találkoztunk. Számomra a Stewart, Cevert páros képezi a versenyzés velejét: teljesítmény, cinkosság, a generációk közötti kapcsolat, melyet az öreg róka, Jakcie Stewart teremtett meg.
Melyik álmaid F1-es autója, amit szívesen vezetnél?
Prost: A 70-es évek autói, amelyek rengeteget csúszkálnak, igazán lenyűgöznek. Szeretnék beülni Stewart Matrájának volánja mögé, vagy Emerson Fittipaldi Lotusába. De szívesen vezetném Fangio Mercedes-Benz W196-osát is. Az autók nagyon sokat fejlődtek, nem is igazán tudom, milyen lehet vezetni az 50-es évek autóját, de szívesen kipróbálnám.
Mi volt az első motorsportos emléked?
Prost: Nem autókhoz köthető, hanem motorokhoz. Apám és én elmentünk megnézni egy versenyt Charade-ban. Még nagyon fiatal voltam, és az oldalkocsis motorok mély benyomást tettek rám. A második emlékem 1968-ból ered Franciaországból. Apámnak volt egy kis cége, ami nem könnyítette meg az életét. Elmentünk Monacóba, hogy kicsit kikapcsolódjunk, és ekkor láttam először a F3-as és az F1-es versenyt.
És mi adta a végső lökést?
Prost: A nap, amikor először beleültem egy gokartba. Az egyik karom éppen gipszben volt, de így is követtem a bátyámat. Ez egy felismerés volt számomra, amit szinte lehetetlenség leírni.
Mindig is a célkeresztben volt az F1?
Prost: A célom az volt, hogy lépésről lépésre haladjak. Amikor gokartoztam, elkezdtem az együlésesekre gondolni. Aztán a Forma–Renault-ban az F3 járt a fejemben. Sosem az F1 volt a fő gondolatom. Távoltartottam magam ettől, hogy ne gyötörjön. Nem tűnt igazán reálisnak.
Az első teszted előtt, melyre 1979-ben a McLarennel került sor, az F1 egy ismeretlen terület volt számodra?
Prost: Nem volt meg a pénzem hozzá, és még egy telefonhívást sem kaptam. Francois Guiter (az Elf főnöke) aztán felajánlotta, hogy menjek el és nézzem meg a Kanadai és az USA Nagydíjat. Hirtelen tárgyalni kezdtem a Ligier-vel, miközben Didier Pironi is az ő ülésükre pályázott. De beszéltem Bernie Ecclestone-nal is a Brabhamtől, amikor Lauda úgy döntött, abbahagyja. A McLaren felajánlotta, hogy vezessek Watkins Glenben, anélkül, hogy tesztelhettem volna előtte. Én pedig nemet mondtam. Azt hiszem, akkor egy kicsit összekuszáltam a dolgokat. New Yorkban vártam a hotelban a telefonhívást, de a telefon nem csörgött. A helyzet egyszerűnek tűnt: vagy visszamegyek apámhoz, hogy vele dolgozzak, vagy megpróbálok bekerülni az F1-be. Végül ez sikerült is.
Kinek tartozol ezért a legtöbbel?
Prost: Francois Guiter-nek. A francia versenyzők többségét ő felügyelte, miután az Elf kinevelte őket. A szabály egyszerű volt: ha nyersz, elég pénzt kapsz a következő évhez. Ha nem, túl rossz vagy. Ő győzte meg a Renault-t is arról, hogy 1977-ben csatlakozzon az F1-hez. De azoknak az embereknek is hálával tartozom, akik a gokartos időkben segítettek. Nem volt elég pénzem, ők viszont támogattak. Akikről szó van, tudják, hogy rájuk gondolok.
Te lettél minden idők legjobb francia versenyzője. Szerencsésnek érzed magad?
Prost: Nos, igen is, nem is. Ez a lehetőségektől függ. Nem gyakran kapsz ingyen ebédet! Láttam olyan versenyzőket, akik hihetetlenül tehetségesek voltak, de mégis elvéreztek a viselkedésük miatt. Nagy kár értük.
A francia versenyzőkről, akik előtted érkeztek, az volt az általános vélekedés, hogy elég tehetségesek, de kissé álmodozók. Neked célod volt, hogy változtass ezen?
Prost: Ez személyiség kérdése. Nagy különbség van aközött, hogy profi versenyző vagy, avagy világbajnok. Kicsit szőrszálhasogatónak kell lenned, mindent kielemezned, éjszakáig a pályán maradnod, ha szükséges. 1976-ban a Forma–Renault-ban versenyeztem, egy szerelőm volt. Egyik estbe bezárkóztam vele egy négyszemközti beszélgetésre. Azt mondtam neki: »Ugyanolyan autóm van, mint az ellenfeleknek, és nem szeretnék abból kiindulni, hogy én vagyok a gyorsabb. Szeretném, ha a különbség máshonnan eredne, az alaposságból, a kemény munkából, a tudásból. Mindenről ki foglak faggatni, amit csak el tudsz képzelni.« Órákon át tartott végül.
Szóval nem gondoltad magadról, hogy te vagy a legjobb?
Prost: Sok olyan versenyzővel találkoztam, akik azt hitték, ők a világon a leggyorsabbak. Véleményem szerint nem ez a legjobb hozzáállás, de azt sem mondtam, hogy lassabb vagyok, mint mások. A filozófiám lényege az volt, hogy nem hagyatkozhatsz csak a tehetségedre. Az én mániám az volt, hogy a lehető legjobban állítsam be az autómat, így a képességeim kilencven százalékát nyújtva vezethetek a futamon. Így lehetett a legjobban tartalékolni egy kicsit, hogy ne sérüljek meg. A technika iránti vonzalmam, a technikai megbeszéléseink, a becenevem, Professzor, mind-mind ennek a részét képezték.
A barátaid közül többen megsérültek, mások meg is haltak a pályán. Mi volt a legijesztőbb számodra?
Prost: A legnagyobb balesetemet az első F1-es évemben szenvedtem el. 1980-ban Watkins Glenben a felfüggesztés hibája miatt a védőkorlátban kötöttem ki. Az egyik kerék fejbetalált, én pedig a szalagkorlát alá szorultam. Az igazán ijesztő volt. Két hétig mozogni sem tudtam, a hátamon még most is ott vannak a hegek. De szerencsés voltam, erre nincs is más szó. Amikor látok fotókat annak a korszaknak az autóiról, ahogy a versenyzők lába az első tengely előtt van, beleborzongok. Abban az évben hét-nyolc alkalommal csúsztam ki a McLarennel a felfüggesztés hibája miatt.
Gondoltál rá, hogy feladd az egészet abban az évben?
Prost: 1980-ban azt mondtam magamnak, nem mehetnek így tovább a dolgok. Ez akkor volt, amikor a Renault kapcsolatba lépett velem. Akkor két választásom volt: vagy csapatot váltok, vagy elhagyom az F1-et. 1982-ben Gilles Villeneuve, aki jó barátom volt, meghalt. Aztán jött a balesetem Didier Pironival Hockenheimben. Amikor visszatértem a motorhome-ba, azt mondtam Gérard Larousse-nak, a Renault-csapat vezetőjének: »Ha ez a versenyzés, akkor én azonnal abbahagyom.« De jó emberekkel voltam körülvéve. A legközelebbi barátaim meggyőztek arról, hogy gondoljam át. A mai versenyzőgeneráció tagjai nem is érthetik, mit jelent a kockázat ezen fajtája. Ott volt Elio de Angelis balesete a Paul Ricard-on 1986-ban. Emlékezni fogok rá egész életemben. Az autója ott pattogott a szalagkorláton, és senki sem volt arra. Megálltam, próbáltam kimenteni, de képtelenség volt. Még élt, mozgott – egy rémálom volt.
És miért hagytad el a Renault-t 1983 végén?
Prost: Tudtam, hogy ha a csapat elveszíti a bajnokságot abban az évben, vadászat indul, hogy megkeressék a felelőst. Én ideális bűnbak voltam, így megvédtem magam azzal, hogy felvettem a kapcsolatot a McLarennel. A csapat éppen akkor írta alá szerződését a Porschéval, nekem pedig lehetőségem nyílt arra, hogy egy világbajnok (Niki Lauda) oldalán tanuljak. Nem hezitáltam sokat, ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy kipróbáljak valami újat.
Lehetetlenség különválasztani a nevedet Ayrton Sennáétól. Hogy emlékszel arra a párharcra, ami az F1-rajongókat éveken át lenyűgözte?
Prost: Nem kerülhetem ki ezt a kérdést? (nevet) A kapcsolatom Ayrtonnal nem is lehetett más, csak bonyolult. Akkoriban teljesen más helyzetben voltunk, a kultúránk, a karrierünk is teljesen eltért. Én kétszeres bajnok voltam, neki még sokat kellett bizonyítania. A rivalizálásunk egészséges is lehetett volna, ám félresiklott – mindenekelőtt a minket körülvevő személyek miatt. Én ösztönöztem Ron Dennist arra, hogy szerződtesse Ayrtont, akinek a fő célja az volt, hogy legyőzzön engem. Senna volt a legjobb versenyző, akivel valaha is találkoztam – különösen egy körön. A versenyen már más volt. De paradox módon Ayrton sosem motivált engem igazán a McLarennél.
Ezt meglepő hallani…
Prost: De ez az igazság. A McLarennél mindig a versenyre hangoltam az autómat. Nem akartam belemenni az időmérős versengésbe, ahol százegy százalékot kell nyújtani. Azzal az autóval, ami 1988-ban a rendelkezésünkre állt, mi értelme lett volna ennek? Az igazi motiváció számomra 1990-ben jött a Ferrarinál. Akkor igazán le akartam győzni Ayrtont egy másfajta autóval. Ha Nigel Mansell nem ütötte volna bele az orrát bizonyos dolgokba, a csapat pedig jobb stratégiai döntéseket hoz, le is győztem volna őt. A legnehezebb az volt, hogy mindent működőképessé tegyünk a McLarennél, igazi győztes csapatot csináljak belőle, amikor a Honda inkább Nelso Piquet-t akarta, és nem kaptam meg a kellő tiszteletet a csapattól.
Ez még mindig nehéz téma számodra?
Prost: Igen, mert az emberek elvárják, hogy egyértelmű választ adjak. Ha pedig másképpen írom le a dolgokat, csalódottak lesznek. Ha azt mondom, Ayrton kivételes versenyző volt, ritka személyiség, de időnként elvakította a szenvedélye és sportszerűtlenül viselkedett, valamint két arca volt, akkor az nem venné ki túl jól magát. Pedig ez az igazság. Még ha az egyik legnagyobb is volt, Senna nem mindig volt őszinte. De ezzel nem ellene vagyok. Ő ilyen volt, nagyon ösztönös, nagyon misztikus, nagyon makacs. Itt van például ez a fotel, ami bézsszínű. Ha most Ayrton bejönne, azt mondaná, ez kék. Elkezdhetnél vitázni vele, amíg a te fejed lesz kék, az egész időfecsérlés lenne, mert sosem változtatná meg a véleményét!
Ha nem fogadtál volna el egy ilyen jó versenyzőt csapattársadnak, talán további két-három bajnoki címed is lehetne még. Nem bántad meg?
Prost: Nem is tudtam volna elképzelni nagyszerűbb pályafutást ennél! Nem akarok sem extra futamot, sem további győzelmeket vagy címeket. Soha nem volt olyan szerződésem, amely garantálta volna, hogy első számú versenyző vagyok. Épp ellenkezőleg, a McLarennél Lauda mellett csak második számú voltam. Olyan jó csapattársaim voltak, amilyenek csak lehettek, és még ma is elégedetté tesz ez, különösen elnézve, miként alakult át ez a sport.
Az 1991-es Ferrari valóban egy traktor volt?
Prost: Nos… (nevet) nem ez volt a legjobb autó. De valójában ezt a mondatomat kiragadták a kontextusából. És nem véletlen, hogy a felvétel aztán rejtélyes módon eltűnt. Valójában ez akkoriban volt, amikor előrehaladott tárgyalásokat folytattunk a Ferrarival arról, hogy a csapat sportigazgatója leszek, miközben tovább versenyzek náluk 1992-ben. Ez nem mindenkinek tetszett, ezért jött ez a kis kifogás, hogy megszabadulhassanak tőlem. A csapatot akkoriban felemésztette a politika.
Elnézve csapattársaid listáját, jó sok világbajnok van rajta…
Prost: Ez igaz! Sosem számoltam össze, de nem hiszem, hogy bonyolult. Nézzük csak: Lauda, Keke Rosberg és Senna a McLarennél, Mansell a Ferrarinál és Damon Hill a Williamsnél. A rivalizálás sosem ijesztett meg, és sosem volt része a filozófiámnak, hogy első számú versenyző legyek.
Emiatt történt, hogy majdnem igent mondtál Jean Todtnak, amikor arra kért, legyél Michael Schumacher mentora a Ferrarinál?
Prost: Teljes mértékben. Todt megkért, hogy legyek Schumacher csapattársa, hogy segítsem őt bajnokká válni a Scuderiával. Tetszett volna – hogy második számú lettem volna, nem jelentett problémát. Már az elejétől kezdve egyértelmű volt a helyzet, majdnem igent is mondtam, de végül mégsem vállaltam. Rájöttem ugyanis, hogy valami hiányzik. Még elég gyors voltam, de nem voltam kész arra, hogy egy teljes szezont végigcsináljak a médiával, a nagy nyomással és a sok utazással együtt.
És 1993 végén készen álltál a visszavonulásra?
Prost: Nem döntöttem el ennek az évnek a végén, hogy visszavonulok. Remek formában voltam, gyors voltam, én voltam a címvédő. Tehát nem volt sok értelme abbahagyni, de a körülmények mást diktáltak.
Úgy érzed, hogy Sennát szerződtetni a Williamshez egyfajta árulás volt?
Prost: Nem igazán. Frank (Williams) abban az évben többször is beszélt velem. Eléggé bosszús volt, mert a Renault nagy nyomást gyakorolt rá, hogy szerződtesse Ayrtont. Részemről a helyzet tökéletesen egyértelmű volt: a szerződésemben volt egy kikötés, hogy ő semmilyen körülmények között nem lehet a csapattársam. Nem ijesztett meg, hogy újra konfrontálódjak Ayrtonnal, de egyszerűen nem akartam újra egy csapatban versenyezni vele. Beállítani az autót, elvégezni a munka nagy részét, hogy aztán végül a másik profitáljon ebből. Nem, ezt már egyszer megtettem. Amikor rájöttem, hogy Ayrton neve még mindig ott köröz, úgy döntöttem, jobb, ha távozom. Nem éreztem úgy, hogy bárki is mögöttem állna a csapatból, és az efféle bizalom alapvetően fontos ebben a sportágban.
De később sem voltál híján a lehetőségekben ahhoz, hogy visszatérj, nemde?
Prost: 1994-ben a Benettonnál tett nekem ajánlatot Flavio Briatore. Egy évvel később még mindig gyors voltam tesztversenyzőként a McLarennél, és ekkor is felvetődött a kérdés. Aztán 1996-ban a Ferrari ajánlata jött. De sosem mélyedtem el ezekben a lehetőségekben a már említett okok miatt.
Amikor csapatfőnök voltál a Prost Grand Prix-nél, neked kellett menedzselned a versenyzőket is. Hogy ment az átállás?
Prost: Korábbi versenyzőként rájössz, mennyire nehéz is irányítani ezt az oldalt. És ez még rosszabb, ha a versenyződ ugyanolyan nemzetiségű, mint a főnök. Ez volt a helyzet a Prostnál. Ma mát tudom, Enzo Ferrarinak miért voltak gondjai az olaszokkal.
És ma mit gondolsz a Prost-csapatról?
Prost: A csalódottságom fokozatosan elszállt. A bosszúság viszont, hogy nem folytathattam, még mindig bennem van. Amin nehezen tudtam túltenni magam, az aljasság, a féltékenykedés, a harag, a jogtalanság és pár ember becsületességének a hiánya volt. Ez bántott. És a csapat körül az objektivitás is mindig hiányzott. Jó lenne egyszer mindent elmondani erről, mindent elmagyarázni.
Szóval nem könnyű csapatfőnöknek lenni.
Prost: Nem, de én már régóta készültem erre. Voltak találkozóim John Barnarddal és Patrick Faure-rel 1989-ben. Aztán felállítottam egy tervet egy csapatról, Adrian Neweyval és Jean Todttal a kulcspozíciókban. A Marlboro és a Canal Plus készek voltak az ugrásra, de végül a Renault nemet mondott. De megmutattuk nekik, hogy a nagy gyártók készek az F1-be jönni, és hogy nekik is részt kell venniük ebben.
Milyen hibát követtél el ebben a pozícióban?
Prost: Az első hibám az volt, hogy nekivágtam egy olyan kalandnak, amiről már az elején sem voltam biztos, hogy helyes. A második pedig az volt, hogy hittem egy francia projektben.
Sosem fogsz visszatérni az F1-be?
Prost: Soha ne mondd, hogy soha! Ma már csak az érzéseimre hagyatkozom, csak olyasmit csinálok, amit szeretek, és amiről úgy gondolom, működőképes lesz. Mindig vannak beszélgetések, de én nem fogok kérdezősködni.
A nagy sportolóknak mind vannak gyengéi. Neked vannak olyan tetteid, amiket megbántál a pályafutásod során?
Prost: Nincs egy sem.
Még a Sennával való ütközést sem 1989-ben Szuzukában?
Prost: Nem. Ron Dennisnek még a futam előtt megmondtam, hogy megpróbálok nyerni, bármi áron is. Emlékezni kell rá, hogy Senna többször is összeakaszkodott velem a szezon során, és a feszültség a tetőfokára hágott. Szuzukában valójában gyorsabb voltam nála a futamon. Amikor ütköztünk, csak játszottam vele, hagytam, hogy utolérjen, hogy aztán elhúzhassak. Amikor az előzésbe kezdett, én csak nem hagytam nyitva előtte az ajtót. Nem hittem, hogy megpróbálja akkor, a verseny azon szakaszán. Ayrton egy másik világban volt. Amikor próbálkozott, soha nem hitte egy pillanatig sem, hogy bárki is harcba száll vele vagy megnehezíti a dolgát. Szuzukában nem én idéztem elő az ütközést. Én csupán megálljt parancsoltam egy olyan versenyzőnek, aki időnként valóságnak hitte az álmait.